 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
A hegyről jöttem lefele.
Valami komor áhítat
Ragyoghatott az arcomon:
Nagy fény és nagy homály, keverve.
Mint napsütötte havason
A fellegeknek árnya.
Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?
Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha -
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.
A dűlőúton megyek álmodozva,
Kalászok kétfelől, amerre látok,
Mint tengerből színes kis hajózászlók:
Ki-kivillannak a búzavirágok.
József, az ács, az Istennel beszél
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Mit tettél velem, nyomorult világ?
Lúggal megmartad isteneimet,
Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,
Elpárologtak szentség, becsület.
A dogma sziklájától eloldottál, -
Rideg, kietlen volt, de szikla volt:
Aztán - kezemben a lét szertefolyt.
Lassan kóvályog az erdő felett,
És egyre szélesebb köröket ír,
S a földtől egyre távolabb lebeg.
Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Én nem bánom a pőröly zuhanását,
Ha reá, mint a gránit, felelek,
Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,
Szikrákat, mik lelkemből az égig
Szökkennek - és aztán ottmaradnak,
Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.
Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.
Igaz: a világ tágas térein
Én mindenkié mégsem lehetek,
Hieroglifek költeményeim.
A kulcs hozzájok: rokon szenvedés,
És rokon örömök,
Tükörré, óriástükörré,
Kiki számára sorstükörré
Csak úgy növök.