Reichard Piroskaköltő, műfordító, kritikus |
Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakitottál,
fehérebb, csillagosabb.
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
börtönbe zártalak,
rózsabokor nyult ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.
Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni...
Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza...
Könyvek között tölti a napokat,
könyvei között lepi meg az éj
s agyára álmatlan alvás szakad.
Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.
Vágyak labdáit hajítom előre,
aztán utánuk szaladok magam:
csalóka kedvvel az életet játszva
hadd feledjem, hogy minden céltalan.
Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?
Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.
Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok...