Reichard Piroskaköltő, műfordító, kritikus |
Az öreg fáknak hulló árnyát,
virágok ringó lepkeszárnyát
arany napfoltok táncolják körül,
a kert ragyog, a kert örül;
lugast formál a bús fa ága;
a szökőkút kristályvirága
szikrázva nyílik, zengve hull,
s nem rezzen fel a kert magánya...
És késő este, fáradt nap után,
üdítő tiszta fürdő várjon,
fekhelyem legyen megvetve puhán,
egy hang se törjön át a halk homályon
s jusson eszembe fájdalmatlanul
csak mint álomba hajló gondolat,
egy régi-régi tavasz alkonya...
Könyvek között tölti a napokat,
könyvei között lepi meg az éj
s agyára álmatlan alvás szakad.
Álomszerű fényét hinti a hold -
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák -
Épülő sarokház udvara szemben;
két kapuján ki, be s ki lassú ütemben
eleven lánc tekerődzik naphosszat:
lovacska, taliga, lovacska; visznek és hoznak
földet, homokot, földet s talán ezer éve hordják,
olyan búsak, keshedtek. És olyan egyformák,
mintha egyetlen egy ló végtelen türelme
száz részre szakadva száz terhet cipelne.
Kívül márvány volt,
tökéletes, tiszta és hófehér.
Sablonra öntött kicsi emberszobrok fölé
kimagasult magánosan, egyetlenül.
Külön világ s önnön törvényei
büszkék, szigorúk, sérthetetlenek.
Ez csak rossz álom,
szívszorító gonosz álom,
mert anyám elengedte kezemet,
mielőtt elaludtam volna
és elfeledtem imádkozni este;
kisírt szememről, homlokomról senki
le nem csókolta a bús tegnapot;
valami tilos bogáncsos uton...
Üde, most fakadt bimbó-szavakat szeretnék küldeni neked,
bársonyosan simogatókat, illatosan kedveseket:
súgnák meg álmodban,
hogy ez éjjel veled álmodtam.
Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.
Ámuló gyermek
állt ablaknál sötét szobában,
nézett sóvárgón fel a csillagokra
s mesélt magának:
- Minden csillagon
van egy ilyen szoba,
ilyen szobában, ilyen ablak mellett
ilyen kislány néz fel a csillagokra...
Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?
Amig én itt bolyongok tompa gyászban
s emlékeimre szövök szemfödőt:
egy messze, elmult kisvárosi házban
fiatal lány még várom a jövőt.
Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok...
Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.