Péteri Takáts Józsefíró és megyei főjegyző |
Nézd! hogy folynak gyors szökéssel,
Eggyes titkos sietéssel
A pataknak vizei:
Igy mulnak el gyorsasággal,
Szemfényvesztő nagy hivsággal
Az embernek idei.
Napról napra szebben nevet
A Nap tiszta arcával;
Sokkal sűrűbb árnyékot vet
A zöld erdő fájával;
Sokkal drágább a sík mező
Gazdagító javával;
Sokkal lágyobb a hűs szellő
Lengedező szárnyával.
Ím! e kisded semmit nem lát;
S hogy mulatja még is magát;
Tehát nem olly boldogtalan
Az ember, ha világtalan.
Bezzeg! most látom árnyékomat,
Csudálom benne nagyságomat;
Ha ki még kicsinynek mondana,
Kegyetlenül meg bosszantana.
Ha ma az Ég kiderülne,
A mezőre elrepülne:
Fűről fűre szálna,
Kényére hintálna,
Ugy mond egy szép Pille.
A melly gyermek könnyen hazúd,
Azt mindenek meg vetik,
S ha még ravasz mentséget tud,
Szem elől el kergetik.
Szerencsés Fájdalom! ki addig gyötrettél,
Míg ezen gyönyörű ligetbe vezettél.
Nem de! amíg csapogattad
Fa csigádat, szögdözött?
Most hever, mert nem bántattad,
Gyermek játékid között.
Hogy az eső el eredett,
Egy kényes Juh meg ijedett,
S a sűrű bokrokba mászott.
Igaz, hogy ott meg nem ázott...
Immár a sík várost füstös köd takarja!
Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja,
Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére,
Az ég s föld csudái tág nézőhelyére.
Szűkül a hajnalnak rózsa pirossága,
Támad a reggelnek eleven világa.
Már a hegynek arany bércén fényeskedik,
Majd halkkal a csendes völgybe ereszkedik.
Versszerzésnek tudománya!
Az észnek szép találmánya,
Üres órák eltöltője,
Terhes gondok enyhítője,
Nincs mértéke becsednek!