 | Pável Ágostonnyelvész, néprajzkutató és költő |
Rendelj egy másik csillagodra!
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.
Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.
Az új utak mind rendezetlenek!
Falu és város kinyujtózkodott.
S a lazán ölelő szélső palánk tövén
új világok csíráznak a gyomos talajból,
új élet serked, új dudaszó gajdol.
Így csak az anyák tudnak nézni
Sokszor találkozom
tereken, utcapartokon
egy-egy szorongó, sajkátlan hajótöröttel.
A fehér csend ma: komor kárpit
Valami fehér csend ereszkedett reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a miatyánk.
Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?
Tegnap
hivatlanul, váratlanul
beállított az udvaromba
egy goromba,
borostásképű, kancsalszemű szekeres.
Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva egy domboldalon
a halkan suhanó időben.
A nappalokkal így-úgy megvagyok
A nappalokkal így-úgy megvagyok.
Vak munka lázán elalélnak jajjaim.
A sebeimet balzsamként hűsíti
a verítékolaj.
Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad...
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?
Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres árvaságom!
Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.
Annyit beszélnek máma gyűlöletről
Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.