 | Pável Ágostonnyelvész, néprajzkutató és költő |
Az új utak mind rendezetlenek!
Falu és város kinyujtózkodott.
S a lazán ölelő szélső palánk tövén
új világok csíráznak a gyomos talajból,
új élet serked, új dudaszó gajdol.
A fehér csend ma: komor kárpit
Valami fehér csend ereszkedett reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a miatyánk.
Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres árvaságom!
Így csak az anyák tudnak nézni
Sokszor találkozom
tereken, utcapartokon
egy-egy szorongó, sajkátlan hajótöröttel.
A nappalokkal így-úgy megvagyok
A nappalokkal így-úgy megvagyok.
Vak munka lázán elalélnak jajjaim.
A sebeimet balzsamként hűsíti
a verítékolaj.
Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.
Jönnek!
Szűk gyárkéményeken, sötét tárnákon át
lopakodnak a kormos veritékhez.
Ott osonnak az ablakod alatt,
ha holdtalan éjféleken
kuvaszod vonítva felérez.
Tegnap
hivatlanul, váratlanul
beállított az udvaromba
egy goromba,
borostásképű, kancsalszemű szekeres.
A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint "olyat" álmodott.
Annyit beszélnek máma gyűlöletről
Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Mintha nevetnél, Pajtás!
S vajjon miért? Minő vidám csodán?
Minő vásári, kócos örömökre?
Minő toron
szürcsölt bujtogató boron
fogant meg szíved alján
ez a bolond, csiklandozó kacaj?
Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?
Rendelj egy másik csillagodra!
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.
Hűséggel megvert embertársaim!
Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.