 | Pável Ágostonnyelvész, néprajzkutató és költő |
Jönnek!
Szűk gyárkéményeken, sötét tárnákon át
lopakodnak a kormos veritékhez.
Ott osonnak az ablakod alatt,
ha holdtalan éjféleken
kuvaszod vonítva felérez.
Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.
Mintha nevetnél, Pajtás!
S vajjon miért? Minő vidám csodán?
Minő vásári, kócos örömökre?
Minő toron
szürcsölt bujtogató boron
fogant meg szíved alján
ez a bolond, csiklandozó kacaj?
Hűséggel megvert embertársaim!
Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint "olyat" álmodott.