 | Pável Ágostonnyelvész, néprajzkutató és költő |
Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva egy domboldalon
a halkan suhanó időben.
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?
Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad...
Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.
Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.