Pásztor Árpádíró, újságíró és műfordító |
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
Aljas szerelem!
Te gyilkolod meg az önérzetet,
Puha viaszszá rontod az acélt,
Az erős férfit rákényszerited,
Hogy kolduljon egy hüvös mosolyért.
Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Fekete, égő, sugaras szemek,
Maradjatok hát, ne gyötörjetek!
Ne rohanjatok együtt már velem
Rétségeken, messzi földrészeken...
Maradjatok hát, ne gyötörjetek,
Ocsi csornia, - fekete szemek!
Bambuszházak, ős templomok világa,
Zöld tó, fehér lótusz borúl te rája.
Kék íriszek, agg fák, szent, ó-kövek...
Parányi léptü nők...
Aranykorsó: teli életitallal,
Örömfészek: tele vígsággal, dallal,
Lobogó tűz: színt és sugárzást ontó,
Égi kis kéz: száz köteléket bontó, -
Te vagy! Te vagy! Te vagy!
Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim... Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
...Mintha szívem aranyfolyókon úszna,
Miknek partján, mínt füzek, leborulva
Csügg ködtörzsű vágy, álomszövevény.
Letéptem síró földi láncom,
Szabad vagyok... Szabad
Fehér hajón, villó hullámon
Ringat az áradat.
Egy büszke várkisasszony lovas képéhez
Sólymod vagyok, a kezeden ülök,
Egy pillantásod, és már repülök.
Bár széttárt szárnyam a felhőkbe száll,
Tehozzád füz egy végtelen fonál.
Csöppents fürdődbe, mely lágyan tapad
A kád fehér, zománcozott falához,
Nehéz hullásu rózsaolajat.