Pásztor Árpádíró, újságíró és műfordító |
...Mintha szívem aranyfolyókon úszna,
Miknek partján, mínt füzek, leborulva
Csügg ködtörzsű vágy, álomszövevény.
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Aranykorsó: teli életitallal,
Örömfészek: tele vígsággal, dallal,
Lobogó tűz: színt és sugárzást ontó,
Égi kis kéz: száz köteléket bontó, -
Te vagy! Te vagy! Te vagy!
Letéptem egy rózsát,
Mérges tüskéjüt, vörös virágút.
Szivemre tűztem, lelkembe szivtam,
Véremet, könnyemet mind bele sirtam.
Hol az a rózsa?
Egy büszke várkisasszony lovas képéhez
Sólymod vagyok, a kezeden ülök,
Egy pillantásod, és már repülök.
Bár széttárt szárnyam a felhőkbe száll,
Tehozzád füz egy végtelen fonál.
Aljas szerelem!
Te gyilkolod meg az önérzetet,
Puha viaszszá rontod az acélt,
Az erős férfit rákényszerited,
Hogy kolduljon egy hüvös mosolyért.
Letéptem síró földi láncom,
Szabad vagyok... Szabad
Fehér hajón, villó hullámon
Ringat az áradat.
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim... Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
Fekete, égő, sugaras szemek,
Maradjatok hát, ne gyötörjetek!
Ne rohanjatok együtt már velem
Rétségeken, messzi földrészeken...
Maradjatok hát, ne gyötörjetek,
Ocsi csornia, - fekete szemek!
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.
Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.
Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.