 | Ölvedi Lászlóköltő |
Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória...
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.
Ódon szekrényből, szegény szivembül
Fonnyadt rózsát veszek ím elő.
A multak méla minétje zendül,
Régi, régi alkony árnyakép
Felpattan egy szürke szemfedő
És előttem áll egy drága kép.
Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.
Már terjeng az októberi köd,
Hullanak a fonyadt levelek
Fáradtan, fakón, disztelenül.
A gunnyasztó Gellérthegy fölött
A párás bánat könnyé merevül.
Bányász vagyok, fojt a bányalég.
Mellemre sűrű ködök ülnek,
Mécsesem rőt lidérclánggal ég.
Vértől piros az élet-árok;
Kemény csatán, akikre várok:
Hiveim merre vagytok?
Északra tartok, ahol deres
Metsző viharok járnak
S éjféli napba néz a népe
A koronátlan wiking királynak.
Előveszlek hervadt kis virág.
Beszélgessünk, nincs aki lesne,
Ki ne tekints: tél van odakint,
Havas szűrben hallgat az este,
Mint egy lomha, vén éjjeli őr.
Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.
Havel partján, halk délutánon
Megállott a malomvitorla.
Köröskörül kék az ég,
Csókos ajakkal rám hajol ma
Havel partján, halk délutánon.
Fehér papírból készitek hajót,
Gondos kézzel vízre bocsátom.
Benne küldöm féltett virágom
Idegen tájra.
Repülj hajó, kicsiny hajó.
Bálványképet sokszor faragtam
Keménynyakú kevély magamnak.
S pogány maradtam.
Ne higyjetek hideg arcomnak.
Forrongó vulkán a lelkem;
Hamu alatt a zsarátnokot
Lángoló életre keltem.
Felelned kéne annyi sokra.
Szelíd hitek homok ösvenyén
Merre forduljak, balra, jobbra?
Felelned kéne annyi sokra...
Testvéreim, kemény kevesek,
Akik még bízó hittel összetartunk,
Akárhová röpít az idő,
Ne feledjétek, mit akartunk.