 | Ölvedi Lászlóköltő |
Ne higyjetek hideg arcomnak.
Forrongó vulkán a lelkem;
Hamu alatt a zsarátnokot
Lángoló életre keltem.
Szép enyhe zöld minden a parton,
Fodros habokba könyököl a fűz,
Hűsíti fáradt homlokát.
Ülök szótlan, fejem lehajtom,
Csörgő, csacska hab halk hullámot űz,
Tovább, tovább.
Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.
Keleti szemem forró parázsát
Hideg arcokba hullatom.
Körülöttem, zúg, kereng az élet,
Zsibongó, lármás ősvadon.
Havel partján, halk délutánon
Megállott a malomvitorla.
Köröskörül kék az ég,
Csókos ajakkal rám hajol ma
Havel partján, halk délutánon.
Testvéreim, kemény kevesek,
Akik még bízó hittel összetartunk,
Akárhová röpít az idő,
Ne feledjétek, mit akartunk.
Csendes az éj, most kel föl a hold,
Kopasz fején vörös fríg. süveg.
Tallón, dombon úgy végig kacag,
Mint egy duhaj, kisértő kobold.
A nyakunkon dölyfös Macbeth ül.
Csókolnunk kell palástja szélét
És jaj annak, ki ellenszegül.
Barsi hegyekből üzen a vihar,
Barsi hegyeken villan a villám;
Zuhan az ólmos óriási kar,
Sodró irammal orkán süvít rám.
Barsi hegyekből üzen a vihar.
A havas mezőn valaki jár.
Hangtalanul hangzik a lépte.
Vajjon ki lehet?
Öröm, bánat, avagy a halál?
Ha látjuk, hogy minden hiába,
Csörömpöl künn a dölyfös légió,
Szálljunk le a katakombába.
Egy napsugaras május délután
Kint jártam a Nyúlak szigetén.
A lomb, a lég, a fű, a föld, a rom
Halkan regélve duruzsolt felém.
Itt állok az ifjúkor delén,
Zsongó mélabús gitár a lelkem.
Rá ma ezüstös, új húrt szereltem
S e kósza kis dalt halkan pöngetém.
Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.