Nagy Imreköltő |
És Te mégy hát, merre sorsod
Földerengő arcczal int,
Honnan a' remény' sugára
Fényt feléd mosolygva hint.
Ha ellened dühös vihar
Orkánként zúg, szegűl:
Mint czédrus a' Libánuson
Állj rendületlenűl.
A' rózsakor' virúlt tavaszán
Ha kétesek reményeink,
'S a' dőre lelkek' zajlatától
Sülyednek romba terveink...
Ismét leboronga egy évi idő,
Gyors napjaival soha vissza se jő.
Gyors napja, miként fejedelmi madár,
Csattogva odább kél és tova jár.
Langy harmat a' sárga mezőre ha hull,
A' völgy violája ifjodva virúl:
És balzsamot önt ha az égi remény,
Nem zúg vihar a' panaszos kebelén.
Pénzemnek holdja elfogyatkozott,
Egy árva fillér sincsen birtokomban:
Szurkolni kell az orditóriumban;
Isten megvert, sorsom megátkozott.
Indúl nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor: mibe gondja temetve leend,
Szép lány: kit amúgy magyarúl ölelend.
A' szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet' rózsás öléből
Nap mosolyog ki, - letűn az éjgyász.
Kisded! korán elhervadál,
Mint hajnalon letört virág,
Korán sülyeszte sírba a'
Rontó halál' ádáz keze,
Kivágva kiméletlenűl
Léted' derülő reggelén.
Tenke, Tenke! messze, messze hagylak
Visszavágyó szív' érzésivel,
Élni fog báj emléked szivemben,
Visszavágy feléd e' hő kebel.
Vajha egykor szép földed födezne,
Hamvamon fuvalmad lengedezne.
Zúgó szél zajong, üvöltöz
Völgy' virágain:
Szívpanasz, nehéz keserv nyög
Lányka ajkain.
Te fent lebegsz szabad madár,
Nem szédít távol messziség,
Láng nézteidnek tártan áll,
Nap, hold, csillag, 's rejtélyes ég.
Igy folynak le életünknek
Tünde napjai,
Mint ez elzúgó folyamnak
Gyors hullámai.
Leány! nevednek ünnepén,
Melly fölvirul,
Mint házbarát, mit adjak én
Ajándokúl?
Hol dereng az éden?
Lány csillag szemén.
Hol jó kéjelegni?
Szép leány' ölén.