Morócz Jenőnyomdász, író és költő |
Mi a remény? - Éltünk kártyavára,
Mit a vágy épit szivünk fölött...
Azt gondolhatná az ember,
Az a sok csillag talán
Mindmegannyi égő lámpa
Fenn az ég boltozatán.
Ott hangzik a nyelv varázsigéje,
S az életnek csalfa, hiu fénye
Olyan hűen felmutatva benne,
Mintha csupa igaz s való lenne.
Ringass édes álomba el hajó,
Suttogjatok csak csillámló habok,
Habár a nesz fülemnél hallható,
Oh én azért nyugodtan alhatok.
Nem képzellek sötét alaknak én,
Éles kaszával válladon - halál,
Habár lehelleted hideg szelén
Az ember lelke túlvilágba száll.
Sok gyomor és kevés kenyér:
Ez az élet nem sokat ér.
Egymást falják az emberek,
Bocsánat, hogy élni merek!
Itt van újra május elseje,
A levegő dallal van tele,
Zengeaezzük hát mi is dalunk,
Mindnyájan testvérek vagyunk!
Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!
Lehajtottam fejemet a nyugalomra,
Hadd pihenjen, úgyis olyan sok a gondja.
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
Megnő a kis gyermek, ifjú lesz belőle,
Rózsaszínben látszik a világ előtte,
Bánatot nem ismer, s az életbe vágtat.
Szeplőtelen lelkét száz remény dagasztja,
És minden örömet szivébe fogadna,
Mit a mosolygó lét számára kinálgat.