Lévay Józsefköltő és műfordító |
A temetőn régi templom,
S régi templom csonka tornya,
Lelkemet túl a sírhalmon
Az ég felé intve vonja.
Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen...
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.
Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.
A nyájas baráti asztal
Most is áll még és vigasztal,
Hölgye kedves, ura jó;
A kis hajlék szivesen int,
Benne a szív megpihen, mint
Enyhe révben a hajó.
Kemény a tél, zord idő jár.
Ott künn szinte csikorog.
Viskójában szegény özvegy
Két árvával nyomorog.
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Takarodik tőlünk a tél óriása,
Űzi a tavasznak tüzes pillantása...
Elmegyen a halál, eljön az új élet,
A régen alvó föld álmából felébred.
Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért...
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.
Vége a nagy ámításnak!
Nem nyer itt szívet magának
Többé a pokol.
Megszökött a színes, gyáva,
És hazátlan, meggyalázva
Szerte bujdokol.
Mindig várom jó hiszembe'
Hogy még egyszer vissza jőnek
Izmaimba, kebelembe,
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.
Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.
Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zugását...
Egyedül, egyedül
A bujdosók közűl
Nagy Törökországban,
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!