 | Kosztolányi Dezsőteljes nevén Kosztolányi Dezső István, író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, Csáth Géza unokatestvére |
A hófehér szobán mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyujtózkodó, komoly díszbútorok.
Bús látományok, nagy, fehér nők
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.
Látod ott az éjszakán?
Négy szénás-szekér
a holdfénybe
ingva, félve
az útszélre ér.
1
A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.
Még szöszke, bájos volt, anyányi gyermek,
felvette mégis a nehéz vasat,
de Gyöngyvér árnya a nyomába lengett,
hogy gyenge szíve majdnem meghasadt.
Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.
Karosszékben ültem.
Lángolt a forró nyárközép
s szivembe őszi napnak
szelíd bánatja költözék.
Vesztett, sötét tusám bevégzem,
boríts be, elmulás, egészen,
hogy kandi népek meg ne lássák
kevély szivem véres nyilását,
s omolj te csendbe zúgva rája,
ó ciprusok hűs éjszakája.
Az emberár künn küszködik, tolong,
s a ronda pénzért vásárolt mulatság
híg kéje eltorzítja lomha arcát,
kocsikra kap föl, fut, mint a bolond.
Dalok, csatárok, lángoló dalok:
maradjatok itt és beszéljetek,
ha meghalok!
Észak fehér, hideg leánya,
te gyenge, halvány hóvirág!
Nézlek soká, búsan csodálva
s kínzó menyország nézni rád.
Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor,
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.
A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.
Beszélgetünk tréfásan és merengve
mi, útra készülő, bús vándorok.
Tíz évre, tíz év mulva... járja egyre
s szemünkbe titkos fájdalom lobog.