 | Kölcsey Ferencmagyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.
Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.
Ti néma bús vidékek
Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
Könyűm feléd ömöl.
Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Lengve sötét part árnyai közt a csolnak amott száll;
Nyúgoti fenyvek alól szél s hab utána rohan.
Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl...
Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat,
S küzde nemes harcot Zrínyi leánya soká:
Bércedet, ó Munkács, keserű gond űli, lebegvén...
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Csak erősnek fizet a dicsőség szép bért,
Gyávának a laurust soha nem juttatja,
Trónusát veszélyek őrzik, s e szent helyért...
Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Messze széles e világot
Bebujdostam én,
Keblemben vad zajra hágott
Minden érzemény...