 | Kölcsey Ferencmagyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban űl,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevűl.
Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.
Elúnva a lármát, sohajtok
Szent Nyúgalom! feléd,
Óh édes a te karjaid közt,
Édes szendergeni!
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém!
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet,
Kedvtelve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a világi bánatok nem
Vérzik bús szívemet...
Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!
Istenasszony! felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Bús vihar kél, duzzad a hab,
Vízközépen csolnakom;
Isten hozzád, messze kék part!
Isten hozzád, hű lakom!
Minden virágát életemnek,
Melyet még sorsom nyújtogat,
Vidám vagy gyászló szín alatt,
Örömimnek vagy keservemnek,
Barátság s Szerelem,
Tinéktek szentelem.
Szív életemnek vitorlája,
Hajtó szellőm a szerelem;
Lobog, ha ez fuvalt reája,
S sziklán, habon rohan velem.
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Lobogtattam vitorlámat,
Szélnek engedém sajkámat,
Jobb szerencse kebelén
Nyúgalmat hogy leljek én.