 | Kölcsey Ferencmagyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
A költőnek lángkeblében
Kínos, édes érzelemmel
Mely derűlet s alkony vív!
Mondjátok meg, ó, mi az,
Ami búban és örömben,
Kedv s keserv pillantatában
Itt benn habzik, itt benn küzd,
S mély titoknak fátyolában...
Mint zúgó szél a szirtnek homlokán
Küzd a bátor sorsának ellenébe,
De lankadozva dől el
Lábainál a hatalmasabbnak,
Bár lelkében láng van s erő,
Ah, a halandó test roskadoz.
Költő
Lengesz, hogy szeliden nyúgodjék sírja homályán
A szeretett ifjú, géniusz hála neked!
Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba...
Hindosztán véghatáránál,
S véghatára hűs völgyében,
Hüs völgyének zöld berkében
Egy forrás omlik vala.
Reng a hullám, röpűl a sajka,
Messzebb, messzebb vonúl a part,
Még csóktól ég a vándor ajka,
Még visszanyújt remegő kart.
Bú kél velem, bú jár velem,
Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
Hajad szép fürtjéből.
Jősz leányka lángszemekkel,
S barnán kéklő hajfürtökkel:
Mint árnyéklott viola.
Ömledező csermely, s te szelíd berek, árjai mellett,
És te kies hajlék a berek árnya között,
És te, ki ott lebegél hajadat koszorúzva virággal,
Itt eped a költő, barna leányka, feléd.
Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bércen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart, s hajlékot nem lél boldogtalan.
Boldog akit szent berek alkonyában,
Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,
Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel
Tíburi dalt zeng.
Pompás tolla a szép pávának!
Melynek oly sokféle színe
Van, mint az ég fényes napjának,
Milyen vagy te?