Kiss Józsefmagyar költő és szerkesztő |
Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.
Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj' bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs - se bűn - csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!
Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!
Mikor levetve papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
Ha visszanézek megfutott pályámra,
Hol, merre járt ez ütött-kopott gálya,
A futó szelek hogy játszottak véle,
Sodorták, vitték kényükre, kedvére,
Hogy törtem össze rakományvesztetten,
Aranyásóból vak koldus hogy lettem,
Kincseim lassan hogy eltékozoltam,
Valamicskét alig hogy hazahoztam...
Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat...
Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.