Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél -
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Ébredsz s halvány arczidra most
Bibor terűl -
Haván oly túlvilági szép
Két rózsa ül!
Mécs pislog kunyhó ablakán,
A barna éjen át -
Kunyhóban halvány nő viraszt,
Ringatva magzatát.
S mint messziről ha hárfa szól,
Oly csendes dal foly ajkiról.
Dal a szív hangosb verése!
Egykor igy daloltam,
A midőn a szerelemnek
Még ujoncza voltam.
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással
Kik a vidám dalnokot szerették.
Irják, te benned barna ház
Egy ezredév lakott,
S harmincz királyi eskünek
Igéje hangozott.
Kis fali órám éjen át
Szünetlenűl ketyeg
Ha elnémúl veréseivel,
Rögtön felébredek.
Hogy első csókban jó, szelid,
Lelkét lehellje rád,
A hosszu szenvedés után,
Ölébe kér anyád.
Dicséritek borát Tokajnak,
És Körmöczbánya aranyit:
Beszéljetek már, büszke népek,
Uj napjainkról valamit!
Hadd huhogjon a pulyák seregje,
Kik az ismét síkra szállt magyarnak
Az enyészet cziprusán kivűl más
Pályalombot fűzni nem akarnak.
Hölgy kell nekem, pár hű baráti lélek,
S polgárszabadság levegő gyanánt.
Tölgy alatt a dombon ültem,
Nyilt daloskönyv térdemen:
Szebb az ének, mely igézve
Lomb alól foly édesen.
Tarka lepkeként dalom
Hogyha útra kél,
Szégyenlős a kis bohó -
Szerte szállni fél.