Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Dal a szív hangosb verése!
Egykor igy daloltam,
A midőn a szerelemnek
Még ujoncza voltam.
Van, kinek csak álmot ád az élet,
Mert reménye csillagokba nyúl:
Ily szivűnek ember mit kivánjon
A valónak boldogságibúl?
A lelkes ősz komoly nagyon,
Gondokba sűlyed el -
"Vidúlj apám!" lágy hangon jó
Leánya esdekel.
Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.
Hadd huhogjon a pulyák seregje,
Kik az ismét síkra szállt magyarnak
Az enyészet cziprusán kivűl más
Pályalombot fűzni nem akarnak.
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Zúgó fenyves szögletében,
Biztos zsúpfedél alatt,
Pórkunyhóba elvonulva -
Néztem a villámokat.
Tölgy alatt a dombon ültem,
Nyilt daloskönyv térdemen:
Szebb az ének, mely igézve
Lomb alól foly édesen.
Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek -
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!
Zöld köntösében rózsa áll, mint szerető,
Piros két arcza lángol leple közzül,
Vágyó sohaj fuval lehelletében,
Az esti szél találkozóra jő.
Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.
Mécs pislog kunyhó ablakán,
A barna éjen át -
Kunyhóban halvány nő viraszt,
Ringatva magzatát.
S mint messziről ha hárfa szól,
Oly csendes dal foly ajkiról.