Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Kidőltél agg fa, zöldelő
Testvéreid között
S felejtve vagy, bár gazdagon
Hoztál gyümölcsököt...
Künn az ősfán, melynek annyi ága
Tárt karokkal a földig lenyúl,
Kis madárkát láttam megpihenni,
Zöld magányban háborítlanúl.
Csipős az éj és a huszár
Busan lép fel s alá:
Ő az, ki a gyöngyéletet
Fennen magasztalá.
Villámháritók vannak palotádra kitűzve:
Bizton nézed azért isteni kéz nyilait.
Mondod: rosz a világ,
Bántók az emberek -
Az élet köztök egy
Zajongó förgeteg!
Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát -
Piros napoknak halvány unokája,
A multból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Vidám a vándor, kedv s öröm
Vonul fel homlokán,
Pihenni hogyha hantra dől,
Egy hő nap alkonyán.
Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek -
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!
Tarka lepkeként dalom
Hogyha útra kél,
Szégyenlős a kis bohó -
Szerte szállni fél.
Dalt kivánsz leányka tőlem -
Küldök, itt a dal:
Nincs himezve a hizelgés
Álvirágival.
Tölgy alatt a dombon ültem,
Nyilt daloskönyv térdemen:
Szebb az ének, mely igézve
Lomb alól foly édesen.
Utfélen egy vén koldus ül,
Szegényt megnéztem én,
S néhány kiáltó sebhelyet
Láttam meg ősz fején.