Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Künn az ősfán, melynek annyi ága
Tárt karokkal a földig lenyúl,
Kis madárkát láttam megpihenni,
Zöld magányban háborítlanúl.
Kidőltél agg fa, zöldelő
Testvéreid között
S felejtve vagy, bár gazdagon
Hoztál gyümölcsököt...
Van, kinek csak álmot ád az élet,
Mert reménye csillagokba nyúl:
Ily szivűnek ember mit kivánjon
A valónak boldogságibúl?
Zajongnak ők és lejtenek,
A kedvmegáldott emberek -
Czikázó hang után!
Ültünk szépen a lugasban,
Arcza mellé kedvesemnek
Csintalan kis ág hajolt be,
Félrehajtja - ujra ott van!
El el velem!
Kit boldog álomból riaszt
Madárdal, napsugár,
S kinek virasztó könnyet lel szemében,
El el velem
A fellegetlen kúp alá!
Kis csendes házban, a falun kivűl,
Szegény agg özvegy sír szünetlenűl
S elhagyja tán maholnap kis lakát:
Mert néki isten csendesebbet ád.
Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.
Zúgó fenyves szögletében,
Biztos zsúpfedél alatt,
Pórkunyhóba elvonulva -
Néztem a villámokat.
A lelkes ősz komoly nagyon,
Gondokba sűlyed el -
"Vidúlj apám!" lágy hangon jó
Leánya esdekel.
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél -
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Ébredsz s halvány arczidra most
Bibor terűl -
Haván oly túlvilági szép
Két rózsa ül!
Mécs pislog kunyhó ablakán,
A barna éjen át -
Kunyhóban halvány nő viraszt,
Ringatva magzatát.
S mint messziről ha hárfa szól,
Oly csendes dal foly ajkiról.