Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Zúgó fenyves szögletében,
Biztos zsúpfedél alatt,
Pórkunyhóba elvonulva -
Néztem a villámokat.
Nyilt Verbőczy áll előttem -
Szórt elmével olvasom:
Mert minden piros betűnél
Ajkaidról álmodom!
El el velem!
Kit boldog álomból riaszt
Madárdal, napsugár,
S kinek virasztó könnyet lel szemében,
El el velem
A fellegetlen kúp alá!
Kis csendes házban, a falun kivűl,
Szegény agg özvegy sír szünetlenűl
S elhagyja tán maholnap kis lakát:
Mert néki isten csendesebbet ád.
Ültünk szépen a lugasban,
Arcza mellé kedvesemnek
Csintalan kis ág hajolt be,
Félrehajtja - ujra ott van!
Van, kinek csak álmot ád az élet,
Mert reménye csillagokba nyúl:
Ily szivűnek ember mit kivánjon
A valónak boldogságibúl?
Kicsinyke s most uratlan ház!
Lakód kivándorolt,
Kinek te benned egykoron
Egész világa volt.
Kavics fölött peregve fut
A habzó csermelyár -
Egy vig fiú bokáig áll
Vizében s halra vár.
Kidőltél agg fa, zöldelő
Testvéreid között
S felejtve vagy, bár gazdagon
Hoztál gyümölcsököt...
Künn az ősfán, melynek annyi ága
Tárt karokkal a földig lenyúl,
Kis madárkát láttam megpihenni,
Zöld magányban háborítlanúl.