Kenézy Lajosreformátus lelkész, költő és fordító |
A nyers férjfi zajló életének
Menyje, csak hölgykörben tűn elő.
Száll a lélek égmagasan,
Míg a test ólomnehéz,
Fényesen int az le onnan,
Ezt nem kormányozza ész.
A lány engem nem szeret:
És én égjek érte?
Sóhajték száz ezeret,
S ő okát se kérte!
Fönt az égen trónol istenünk,
Itt e földön ő helyette
Nálad, csak nálad van édenünk
Szép hölgy! keblünknek szerette.
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Hazám nem ismer rám fiára,
Olly szűk biralmomnak határa;
És mégis egy világ sajátom:
Mert egy nemes sziv hő barátom!
Forrón szeretsz te engemet,
Mint fű tavasz hevét;
Lánggá lobbantod kebledet,
S az olthatatlan ég!
Szádat édes! szádat azt az édest
Nyujtsd, hogy hévvel hadd csókolhassam!
Engedd még egyszer csak! - oh ne vond el
Mézajkod, hogy számhoz nyomhassam!
Mit busuljak e világon
Más miatt szüntelen?
Hogy ha én senkit se bántok,
Más mit gondol velem?
Messze szállsz el gondolat,
Messze kis levél!
Hol csöndes födél alatt
Bús kedveltem él.
Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.