Juhász Gyula

Juhász Gyula versei a magányról

a 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője
1883. április 4. (Szeged) — 1937. április 6. (Szeged)

Szerző figyelése

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Tovább...

Vidéki napraforgó

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Tovább...

Messzeségek

Messze, messze tőletek
Szép városok és szép színésznők,
Egy költő él, fásult, beteg
És nincs, nincs, aki szeretné őt

Tovább...

Esti dal

A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.

Tovább...

Mese

Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Világ végére néztek
Ott mind az ablakok.

Tovább...

Vidék

A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.

Tovább...

Utolsó vers

A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.

Tovább...

Remeteség

A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csordult ajkamon.

Tovább...

Meghalni...

Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!

Tovább...