Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Mária, májusi esték
Asszonya, mennyei fény,
Míg örök éjbe sietnék,
Megtérek szívedhez én.
Valami furcsa füst lebeg fölötted,
Mint áldozati füst, amely lecsap,
Sötétre mosva falakat, tetőket,
Míg annyi ember topog, szürke rab.
Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit,
Láttatni szerelmek csali praktikáit,
Mutatni cseleknek száz tarka fogásit
És balga szíveknek könnyű dobogásit...
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Kegyes atyák kedves, hű utóda,
Hadd köszöntsön vígan ez a dal
(Egyszerű vers, nem ünnepi óda)
Téged, derűs, örök fiatal.
Poros magyar nyár napja ver
Szőke akácot, árva nyárfát,
Köröskörül fény, csönd delel
S árokban szunnyadnak a kácsák.
Jó volna egyszer még a hűs kolostor
Komoly és kongó folyosóin át
Tizenhatéves hittel égbe zsongó
Hangon rebegni régi szép imát.
A jeltelen sírokra gondolok,
Miken halottak estéjén se ég mécs
És nincsen koszorú. A feledés
A földdel egyenlővé teszi őket.
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
A tavaszesti égen fölragyognak
A barna felhők közt víg csillagok:
Zord életem estéjén fölcsillan ma
A vágyam még,
A vágyam, mely már rég elhamvadott.
A földi életet, mi hátra van,
Csak ráadásnak tartom untalan,
Ha jó, ha rossz, már nem nyugtalanít,
Az én utam már sok halálba vitt.
A boldogságot akkor érezed meg,
Mikor már nincsen, mint a madarat,
Mely az erdőnek nyári éjszakáján
Fölötted álmodott vén fának ormán
S akkor láttad meg, mikor elröpült.
Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.
Az ország útján függ s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.
A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.