 | Gyulai Pálmagyar irodalomtörténész, költő és író |
Ott virasztál gonddal, bajjal,
Nagy beteg lyánykád felett,
Ott talált az est, a hajnal:
Az anyai szeretet
Szívedet erőssé tette,
S a haldoklót megmentette.
Ölelve tartlak, Istenem,
Mi gyöngéd karcsu termeted!
Hallgatsz, szíved beszél velem,
S elringat, mint egy gyermeket.
Nyíló rózsa, nap sugára,
Csalogánydal, lepke szárnya
Mind oly szép, úgy szeretem.
Jó nemzetem, el nem pusztít téged
Se vad muszka, se kimüvelt német,
Erőd, eszed van, ha meg kell lenni,
Csak a szótól reá érnél tenni.
Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom'.
"Hadnagy uram, hadnagy uram!"
"Mi bajod van, édes fiam?"
"Piros vér foly a mentére."
"Ne bánd, csak az orrom vére."
Csodás vagy éj!
Ruhád sötét, de bűbájos lepel,
Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel
A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt,
A gazdagnál költesz tivornya-zajt.
Csodás vagy éj!
Piros arcod fris rózsáin
Mosolyt hint a fehér jázmin;
Szép a rózsa, szép a jázmin,
Oh de szebb a liliom,
Mely mint legszebb szűzi párta,
Nyílik fent a homlokon.
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Csillog a hold fényén a torony,
Közel vagyok hozzád, angyalom!
Jöttömet nem sejted, úgy-e bár,
De tudom hű szíved mégis vár.
Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!
Szeretlek, szeretlek!
Kimondom, kimondom!
El nem birhatom már,
Oly nehéz lett titkom;
S mint a néma gyermek,
Amidőn megszólal,
Megteltem csordúltig
Könnyel, fájdalommal.
Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.