Gulyás Pál versei a halálrólköltő és tanár |
Meghalt és eltemették...
Levitte a betegség
a föld alagútjába, hol
pihenőre hajol.
A hó már piszkos volt az utcán,
angyali lelke barna lé
reménytelen ködébe fulván,
ömölt a csatornák felé.
Eljött az újév: arcát hó takarja
s az emberek - imbolygó néma pontok -
ide-oda futkosnak a havon;
eljött az újév gördülő hatalma
s ködében millió új fájdalom.
Már nemsoká melengeti a hátam,
mert nemsokára meg fog halni.
Csodálatos lesz a nyugati ég,
olyan szivárványos festmény lesz,
hogy a szívem is bele fog nyilalni.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
Örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik...