Gulyás Pálköltő és tanár |
Egyedül van az ember mindig,
az egyedüllét magasából
egyszer csak alázuhan,
mint a toronynak ablakából.
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
A gyermekeimet már régen
nem láthattam, pedig itt
játszadoznak körülöttem,
de az élet megvakít.
Önmagunkat vakítjuk meg,
vak vezeti a vakot...
A földnek egy része vagyok már...
A földnek egy része vagyok már,
lábam a föld mélysége húzza,
úgy csüngetem fáradt fejem,
mint aratás előtt a búza.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem,
hadd haljak úgy, hogy átöleltem...
Ég a homlokom és fázom,
a levegő virraszt tanyámon.
Mindent csillagtalan éj fed
érzem, nemsokára szétszed,
nemsoká a föld alatt
még a csontom sem marad,
s egy nyugtalan kéznek ujja
új alakban rak ki újra...
Leszállt az éj
a házra,
körülfonja
vigyázva
s most csúszik az
ereszrül
a háztetőn
keresztül.
Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...