Gulyás Pálköltő és tanár |
A kertünkben voltam s a tarka őszre
gondolgattam, hogy íme, nemsokára
alárepűl a viruló mezőkre
s kibontja szárnyait, mint büszke páva.
Egy jegenyeakác tövében álltam.
Nagy zizegő akác volt. Tetején
őrködött lángsisakkal s lángruhában
az utolsó sugárzó esti fény.
A földből jönnek az édesanyák.
Édesanya a szép szőke kalász is,
édesanya a lombos esti hárs,
édesanya az illatos akác is.
Piciny szájából úgy bugyog elő
a lassu sírás,
mint szikla mélyéből a friss patak.
Óh ez nem fájdalom már,
hanem egy napsütötte tiszta csermely,
melyben halak úszkálnak,
apró ezüst halak.
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
Van házam, van kertem,
A háznak ablaka van,
a kertben almafa van.
A kertben van egy kút is:
a kútban víz van.
Kaptam egy kisfiút is:
a kisfiúban szív van.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
A hangja cseng, neve Jenő,
ó nézd, milyen előkelő!
Ebédje diétás menű.
Ne hidd, hogy Jenő párvenű.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét,
hadd merüljön fel a mélyből,
hol aludta szenderét!