 | Gárdonyi Gézaeredeti nevén Ziegler Géza, író, költő, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja |
Szememet lehúnyom. Nem mintha aludnám,
csak hogy láthassalak édes kicsi Vilmám.
E Föld, - ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja...
Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és símogasd meg kezecskéjüket.
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
- Kisasszony tudja-e, mi ez a szép virág?
- Minálunk "Mécsvirág."
- Hát ez a kis sárga?
Mikor téged látlak, mindig azt gondolom;
nem vagyok én ébren, csak szépet álmodom.
Orgonafa kék virága
kihajlik a kert aljára
Biró Panka bánatára
szívem szomorúságára.
Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?
A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.
Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot...
Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vígasztalásra.
- Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
Hogy csókot kértem, elpirult,
S komolylyá vált a kedvesem,
És kezét tiltón felemelte:
- Hova gondol... nem... sohasem!