Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
"Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?"...
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.
Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!
Kárpátoktól Ádriáig
Zengjen a közének,
S veszszenek, kik ellenállnak
Forró zengzetének!
Jó lámpa, régi társam és virasztóm,
Előled az éj korma elhalad;
És én tövises pályám bérczes utján
Közelb, közelb vergődöm általad
Volt énnekem egykor egy őzikém,
Legelve találtam az éren;
Még most is örűlök a mint felém
Simúla szegényke szelíden.
Tündér leszáll a földre minden évvel,
A népnek üdvöt osztogatni kész, -
Bőség-szarút emel mindkét kezével,
Szeméből létöröm malasztja néz,
S a nép esengő szóval jár elébe:
"Kit vesz közűlök áradó kegyébe?"...
Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,
A méhecske többé nem ismer nyugalmat.
Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?
Sugár, de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.
Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.