 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló...
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.
Egy völgynek oldalában,
Falucska végiben,
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.
A királyfi hűs ligetben
Kis patak felett,
Andalogva, a habokba
El-elmélyedett.
Arra már az ég malasztja
Itt a földön áradott,
A ki hölgyet nyert szivének,
S szép hölgyétől magzatot.
Ház, elhagyott és árva
Szegény szivem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.
Csókért esenge Brend vitéz
Lánykájától ekkép:
"Csókot nekem, de édeset,
Lelkem leány, te szép!"...
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.
Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Igy ült, így nézett, haja így folyt hattyu nyakára,
Ekkora s ilyen az orr, ilyen a biborajak.
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Zsarnok űl a hősi nép nyakán,
Karja súlylyal fekszik a hazán;
Számüzetve
Benn a szent igazság;
Rabbilincsen
A dicső szabadság.