 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
Arra már az ég malasztja
Itt a földön áradott,
A ki hölgyet nyert szivének,
S szép hölgyétől magzatot.
Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.
Zsarnok űl a hősi nép nyakán,
Karja súlylyal fekszik a hazán;
Számüzetve
Benn a szent igazság;
Rabbilincsen
A dicső szabadság.
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.
Csókért esenge Brend vitéz
Lánykájától ekkép:
"Csókot nekem, de édeset,
Lelkem leány, te szép!"...
Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?
Messze visznek...
Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
"Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?"...
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.
Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló...