Endrődi Sándor rövid verseiköltő és író |
Az a tűzcsók, a mit egykor
Hév tavaszban kaptam tőled, -
Az a tűzcsók még mostan is
Égeti az agyvelőmet.
Akármerre járjak, keljek,
Mégis hozzád térek vissza,
A te édes, hű szerelmed
Az én igaz pihenőm.
Hitetlen, gonosz a világ?
Te nézd az égi Jót magát,
Bízzál meg Istenben híven,
És higyj, szívem!
Turulmadár, turulmadár,
Hatalmas, nagy mesemadár,
Ha feltűnsz a fellegek közt
S megzúggatod barna szárnyad:
Megyünk, mint a veszedelem,
Kavarogva mind utánad.
Csak ünnepek, mindig csak ünnepek!
Pedig a haza rongyos és beteg:
Mindütt nyomor és vérző sebnyílás,
De azért nem szűnik az áldomás.
Amerre bujdokol
Erdőn, hegyen át:
Ne mossa le zápor
A lába nyomát,
Avarba ne rejtse
Levéltakaró,
Szél el ne söpörje,
Ne födje be hó.
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tűnnek fel, mint az elitéltek.
Éjjel, ha tengeren
Két gálya egymás mellett elmegyen:
Árboclámpájuk rögtön felrepül,
Köszöntik egymást ismeretlenül,
Ottkünn a tengeren.
Rablott kincsekből,
Miken vér s könny ragyog -
A dús, szent célra
Egy milliót adott.
Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.
Uram, ki védtél
Búban, nyomorban,
Ne hagyj el engem
A jobb napokban.
Gyönge violának
Letörött az ága -
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Hiába bontja ki
Vakmerő szárnyait
Az emberi lélek:
Te hatalmas Isten,
Hozzád hiú gőggel
Soha föl nem érhet.