 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?
Ismeritek őt, a keskenyarcú
gyermeket? Szerelmes leányomat?
Csöndesek az ő léptei,
akár elalvó gondolataim.
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.
Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé - :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek, és mindnyájan
sietünk, és nem tudtam megállni.
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.