 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz
és a szemünkben mégis szomorúság,
míg egymáséban önmagába néz?
Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.
És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Sötét álom-kísértetek
ringatják az ágyam.
De íme, ébredek
lágyan,
pazar fény mindenütt,
a napsugár besüt.
A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
Megnyílt az ég ma hirtelen,
a nagy kárpitot félrevonták -
s a rőt mező ma színt kapott
és felvirult sok régi, holt ág.
Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.