Darmay Viktoreredeti nevén Viczmándy Győző, költő és író |
Milyen régen meghaltál már
Reményimnek, vágyaimnak,
Szivem édes álomképe -
Tudom-e még, hogyan hívnak?!
Milyen különös egy falu —
Elnézem hosszan, csöndesen,
S mint egy bús álom, úgy vonul
Egy emlék végig lelkemen.
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Csöndes tavaszi délután,
Szelíd sugárral ég a nap,
Pattognak a fák, szól a fütty
Épp itt az ablakom alatt.
Köd borult az őszi tájra,
Búsan hallgat a madárka;
S mely ott virul messze, távol -
Álmodik egy szebb hazáról.
Nem is volt az szerelem tán,
Játék, játék volt csupán,
Fényes mezőn, árnyas berken
Ezüst pillangó után.
Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.
Hej átkozott természetem,
Jó sorsomat nem tűrhetem;
A vágy örömből búba hajt —
Ha nincs, föllelem én a bajt.
Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Mi az élet? Örökös válás...
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, - mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.
Engem egy perc ki nem elégít,
S hitem alig van a jövőre;
Nem bírom egy lét szenvedésit,
És ezer vágy űz, hajt előre.
Merész a szó, de ám kimondom:
Republikánus vagyok én,
S gyülölöm azt a szabadságot,
Mely koronát hordoz fején.
Árva madár, nincs szállása, tanyája,
Kósza betyár csak lézeng a világba;
Ágról ágra szegény bujdosó madár,
S egy tanyáról más tanyára a betyár.
Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
Csöndes, békés úriember
Az én kedves urambátyám;
Hogy oly nagyon csöndes, békés,
Nem is hinném, ha nem látnám.