 | Czóbel Minka rövid verseiköltőnő |
Hó pelyhet fogni lázas kézzel.
Egekbe nézni ember-észszel,
Elszállni kóbor fellegekkel,
Reméllni, várni, minden reggel. -...
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni...
Elsárgult fák levélzetére
Hull híves őszi permeteg,
Az est homálya ködbe olvadt, -
Szívem' tavasz-vágy szállta meg.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.
Kavarodik a fák felett
Egy fekete varju sereg.
Talán gondolatim szállnak
Tetejében a nagy fának?
Lába nyomán kizöldül a fű,
Hol fuvolázva elhalad,
Pille repül, cserebogár zsong
Énekelnek a madarak.
Három fehér hattyú
Egymás után halad,
Esti szürkületben,
Árnyékos sötétben
Sötét fenyük alatt.
Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?