 | Czóbel Minkaköltőnő |
Zavargó földi életünk
Jó, mert jobbat nem ismerünk.
Csendes halál, rossz nem lehet,
Bevégzi majd az életet.
Te sem tehetsz még róla: hogy világunk
Van, létezik, oh nagy hatalmas Isten,
Teremtened kellett, s im, te teremtél
Eget, földet, - azért vagyunk mi itten.
Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Hát nem tudod még: hogy szeretlek?
Hát nem tudod még: ki vagyok? -
Egy szikra lángja, mit a szélvész
Viharzó szárnya felkapott.
Csendes sötét éjjel, meglepett egy álom,
Idegen az élet - holtak után vágyom.
Barátok, rokonok voltak körülettem,
Éltem javát velök de rég' eltemettem.
Csak azért se', csak azért se',
Nem szeretlek, még se, még se,
Hej keserü a hű szívnek
Szerelemre ébredése.
Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok, tarka képek,
Mind hiába, - kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist tépek.
Maya, rettentő diadalmas Maya!
Hányszor nyultam remegő lázas kézzel
Bűbájos könnyű fátyolod után!
Kopár temetőben,
Vad éjszaki szélben,
Virágot kerestem
Hideg havas télben.
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Tél van, hólepte szép fehér hideg tél,
elmúlt a földről bűbáj, szín és élet,
Csak csöndes álom - s vágyak végtelenje,
mely tetszhalott szívemben újra éled.