 | Czóbel Minkaköltőnő |
Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.
Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe',
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.
Jajgató sirályi viharteljes égnek,
Lelkem tengeréről,
Viharos egéről
Mind, mind eljövének.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Rá nehezűlt lassan szivemre az élet.
Istenem, körültem de nagyon sötét lett!
De nem - hiszen van még lelkemnek egy álma...
Elhagytál, elmentél,
Miért hagytál itten?
Elhagytál, elmentél,
Verjen meg az Isten!
A szívembe' tövis maradt, az kinozza vérig,
Éjjel-nappal, minden órán, életem végéig.
Uj tavasz illata! - langyos, meleg a lég -
Nagy téli álomból ismét felébredék.
Kizöldül a mező szinehagyott leple
Mélyebben lélegzik anyaföldünk keble.
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem - az is alig vagyon.
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szived nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Tégedet szeretni erény-e, vagy vétek?
Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
A föld kietlen, száraz és kiholt,
Igen mély, hosszu téli álma volt.
Pedig mi hőn óhajtom a tavaszt!
Mi régen vágyva, várva-várom azt.
Nyár van! langy szellő hordja széjjel
A mámorító illatot,
Fehér jázmin virága hull rám, -
A nyár varázsa megkapott.
Repül a por az őszi táj felett,
- Hamvas, kavargó, könnyű fellegek -
Felkél a hazatérő nyáj nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne,
Most gyors, rövid mozgással általvágja
A falu göndörszőrű disznónyája.