 | Csokonai Vitéz Mihálya magyar irodalom egyik legjelentősebb költője |
Óh, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod...
Azt beszéli Timon, hogy ő mind egyaránt
Gyűlöl minden embert s még senkit meg nem szánt.
Kérded, kedves emberem,
E titok mi részbe áll,
Hogy legkedvesb címerem
Egy elharvadt rózsaszál...
Ha most nem édes énekem,
Ha nincs is abba hév s tűz:
Ne félj, - legyen borom nekem,
Meg egy szerelmetes szűz...
Bús szívem szomorog,
Ezerfelé tántorog,
Szegény fejem nyomorog,
Sok gondolatban forog.
Jer, kit mérges gondok rágnak,
Jer a zőld Tempére,
Ez ártatlan múlatságnak
Ébresztő helyére.
Vígan tőltöm életemet,
A bú, tudom, el nem temet,
Valamíg, Múzsák, veletek
Itt lehetek.
Régi víg kedvem szép horizonja
Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
S régi napom nem derűl égre.
Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
Nézd el, a hangos filoméla - nénje,
A tavasz hogy jött, kiderűle fényje, -
Fészkel és kedves fiait segíti,
Majd kirepíti...
A szomorú veszedelem teljes életedben
Meg ne rontson, háborítson békeségedben.