 | Csokonai Vitéz Mihálya magyar irodalom egyik legjelentősebb költője |
Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
Lakik istenség,
Melynek égi malasztja
Tüzetek felgyúlasztja,
Mely bennetek ég.
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára...
Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Ha most nem édes énekem,
Ha nincs is abba hév s tűz:
Ne félj, - legyen borom nekem,
Meg egy szerelmetes szűz...
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod egészen...
Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Ah, ne vesd rám két villám szemedet
Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
Vádolni a sebhetéssel.
Míg nálatok
Itt múlatok,
Minden gondot oszlassatok,
Fel ne bontsák,
El ne rontsák...
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.
Most szegény háztól, hol az úr magános,
Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,
Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt
Érheti vélem.
Nézd el, a hangos filoméla - nénje,
A tavasz hogy jött, kiderűle fényje, -
Fészkel és kedves fiait segíti,
Majd kirepíti...