 | Csokonai Vitéz Mihálya magyar irodalom egyik legjelentősebb költője |
De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod egészen...
Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
Ha most nem édes énekem,
Ha nincs is abba hév s tűz:
Ne félj, - legyen borom nekem,
Meg egy szerelmetes szűz...
Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Gyakran a setétes üregű barlangnak
Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára...
A szomorú veszedelem teljes életedben
Meg ne rontson, háborítson békeségedben.
Régi víg kedvem szép horizonja
Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
S régi napom nem derűl égre.
Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.
Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
Lakik istenség,
Melynek égi malasztja
Tüzetek felgyúlasztja,
Mely bennetek ég.
Búk, bánatok!
Távozzatok
Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
Semmi ne epessze.
Most vagyok veled szemben
Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
Mindég kínzál, kegyes lélek.
Nyúgodalmam tolvajnéja!
Szánd meg szenvedésemet,
S hidegséged, mint egy héja,
Ne tépje úgy szívemet.