Bozzai Pálköltő, a márciusi ifjak egyike |
Majd ha elbucsúzunk
Kedvesem! emlékűl
Szakaszsz ki egy rózsát
Szived érzelmébűl...
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.
Ki ád vissza nekem,
A mi volt oly drága,
Elmult életemnek
Régi boldogsága!?
Testvérek a bú és a gond,
Testvérek életeddel;
Fiú! azért ne légy bolond,
Közelb a telt üveggel...
E nagy világ, sir vagy nevet,
Nem illet az most tégedet.
Pusztaság a világ,
Kert az én kebelem,
Egyetlen virága
Hervadó szerelem...
Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató reménye.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Hogy mi fekszik szivemen,
Többé el nem mondom:
Hallgass el most énekem,
Hallgass el most lantom!
Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még
Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég...
Sötéten bámulnak négy felől a falak,
Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.
Szép kedvesem alszol-e már?
Im elkongott az éjféli harang.
Te nyugszol; az én lelkem tova jár
És messze sötéten az éjbe borong.
Lerázom annyi esztendők porát
Lelkemről, mig fölépitem magamnak
A hir s dicsőség márvány-csarnokát,
Sötét romjából a kiholt múltaknak.