Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Cirógatsz: szép földi játék.
Ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit.
Csókodon viszel odáig.
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
A város, a város... az utcasorok,
Libegő füst és szorongó házak,
Az aszfalton tovasiklik a nap -
Szívem, sose látlak.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.