Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
Cirógatsz: szép földi játék.
Ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit.
Csókodon viszel odáig.
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
Mindenki elhagyott.
Az emberek.
Akik szárnyam kibonták s fölemeltek.
A világ, aki hetyke sok csatát,
S nem tiszta szívet várt, lobogó lelket.
Izzott a nyár - nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
A vízre künt nyíló lombok hajolnak,
Lemosolyog a kéklő végtelenség,
Alatta céltalan cikázó fecskék -
Csicsergő fecském, könnyű kedvem, hol vagy?
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.