Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
A város, a város... az utcasorok,
Libegő füst és szorongó házak,
Az aszfalton tovasiklik a nap -
Szívem, sose látlak.
Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.